Az elmúlt hetekben több cikk jelent meg abban a témában, hogy a borkóstolás tudomány-e vagy csak egy szimpla blöff, aminek során szakértőnek kikiáltott bírálók borok, borászok sorsát döntik el, mindössze négy centiliter (jó esetben) elfogyasztása után. Ebbe a kicsit parttalannak tűnő vitába szeretnék én is beszállni, nem, mint borász, nem, mint szakértő, csak, mint egy huszonpár éves srác, aki négy éve belecsöppent ebbe a kicsit sem unalmas világba, azóta látott, hallott már sok mindent, túl van már számos kóstolón és azt hiszi, épp ezért van joga beledumálni a nagyok dolgába.

Azért abban kiegyezhetünk szerintem, hogy a borkóstolás nem egzakt tudomány. Nincsenek benne egyenletek, állandók, nincs egyezményes jelrendszere, és ami biztos még az átlóját sem lehet kiszámolni. Természetesen vannak olyan szófordulatok, bevett szókapcsolatok, amelyekkel egy laikus társaságban lebukás nélkül brillírozhatunk. A vörösbor esetében ilyenek például a piros bogyós gyümölcsökre, lekvárra emlékeztető jegyek, vagy fehérboroknál a szippantással kiérzett citrusok, levegőztetés hatására előbújó füves, bodzás illat. 

Mindenkinek van valamilyen heppje, én például kóstolóink első részében,- mivel szeretem hallatni a hangomat, ezért általában úgy húsz perc után- mindig leszögezem, hogy nem vagyok hajlandó megjegyzéseket fűzni a bor ízéhéhez, senkinek nem fogom megmondani mit kell/kellene beleérezni egy-egy pohárba, hisz ez teljesen egyedi. Beszélhetek én arról, hogy ebben és ebben itt és itt még egy kis licsit is lehet érezni, ha a páciens éppen nem ismeri ezt az egyébként hazánkban nem elterjedt gyümölcsöt, melyet az aromakorongon az egzotikus gyümölcsök között kell keresgélnünk. Azt sem szeretem mondani, hogy ennek a kékfrankosnak pont olyan az íze, mint nagymamám szilvalekvárjának, hisz kis fejszámolás után rájövök, hogy bár nincs kis családunk, de az én kedves, szorgos nagymamám egyébként igazán kiváló szilvalekvárját volt, jelenlegi, leendő barátokat, barátnőket, lakótársakat, egyetemi palacsintapéntekek résztvevőit is beleszámolva kb. 150-en ismerik. Így viszonylag kicsi az esélye annak, hogy a Kaposvárról érkező csoport tagjai közül ez bárkinek is érdemi információ lenne, azt meg pláne nem tudom elképzelni, hogy a csoportból bárkivel is közös nagymamám lenne. Nálunk a nagymama, pláne a lekvárja, és hát persze a nagymama lekváros sütije nemzeti kincs, így csak úgy nem adjuk oda senkinek.

Jogos a kérdés, hogy akkor mégis mivel ütöm el azt a röpke másfél- két órát, amit egy 6 boros kóstolósor alkalmával szoktam beszéddel tölteni. Igazából minden mással. Elmesélem a borász, a szőlő, a borfajta történetét, készítési eljárásait, mesélek kicsit a filoxéra vészről, a Tűztorony és a Kékfrank legendájáról. Elmesélem miért ilyen színű a rosé, mi az a hideg steril eljárás, hogyan és miért kell némelyik pezsgőt degorzsálni, néha arról is szót ejtek miért nem szeretek szüretelni.

Lehet, hogy ettől még a kedves kóstoló nem tudja meg milyen ízeket kellett volna éreznie, amely ízeket, ha borozás előtt rágózott, elszívott egy cigit, ideges volt, fáradt volt, vagy csak megvett egy négyfogásos vacsorát úgysem vett volna észre. Így viszont kicsit közelebb került a mi világunkhoz, és lehet, hogy legközelebb jobban értékeli majd azt az ajándékba kapott Kadarkát.

Lehet, hogy a borkóstolás nem tudomány, ugyanakkor mégis emberek százezrei próbálnak minél jártasabbak lenni a témában nap, mint nap. Ám ha nem tudomány, akkor minek hívjuk? Legyen inkább művészet?  Vagy csak hívjuk egyszerűen élvezetnek? Vagy csak szimplán varázslatnak, mint egy bűvésztrükköt, melyről tudjuk, hogy átverés, de akkor is élvezettel dőlünk be az illúziónak? Akárminek is nevezzük, én csak egyet kérek: mikor a kedves olvasó legközelebb egy pohár borral a kezében azon találja magát, hogy próbálja kitalálni, hol is érezte ezt az ízt utoljára, gondoljon erre a bejegyzésre.

És arra, hogy én előre szóltam: Vigyázat, csalok!