Winelife

Ma este valamikor hat óra előtt egy kicsivel lementem a pincébe. Peti meg Csabi épp nagy pakolásban voltak- próbálták a helyükre sakkozni a frissen palackozott borokkal teli ketreceket- gondoltam segítek nekik, hogy ne kelljen annyi minden megmozgatniuk. Így hát kezemben két palack frissen palackozott roséval tértem haza. A mi borászatunkban az október a marketinges számára  nem számít pörgős hónapnak, ami az eladásokat illeti, ugyanis ez az az időszak, amikor régi borunk már nagyjából elfogyott az új meg még nem kapta meg az OBI engedélyt. Azonban november közepétől minden megváltozik. Megjön az áhított engedélyszám, a nyomda tüstént nekiáll a címkéknek, mi pedig sorra járjuk a boltokat, kereskedéseket, vendéglátóegységeket, és újratárgyaljuk az eddigi egyezségeket, új borokat ajánlunk, árakról egyezkedünk. Kétségkívül az elkövetkező két hónap lesz az, amikor egy percig sem fogunk unatkozni.
Most azonban még a konyhában ülve, egy, a nagyközönség által még nem kóstolt rosé mellett van időm elgondolni, milyen lesz a 2013-as évjárat, milyen lesz a 2014-es évünk. Először és mindenekelőtt természetesen jó, sőt remek. Azonban, ahogy az egyetemen tanították, a feltett hipotézist illik bizonyítani is, hát akkor ezennel el is kezdem.
Csabi, Peti, Samu ismét beleadtak mindent a borkészítés során. Ha kellett méteres tartályokat sikáltak fertőtlenítőszerrel, ha kellett négy-öt napig gumicsizmában aludtak-ha aludtak-, hogy az éjszaka közepén is ellenőrizni tudják minden rendben van-e. Idén is, mint mindig a legjobb alapanyagokkal dolgoztunk. A legjobb szőlővel, a legjobb élesztővel, a legjobb szaktudással.
Természetesen idén is beleadtunk mindent, amitől egy bor igazán WineLife lesz. Került bele rengeteg humor, került bele egy csipetnyi – a készítés során általában Peti kárára elsütött- csíny, rengeteg jókedv, fejvakarás, a kialvatlanság számlájára írható sokcsillagos szó, a szőlő és a bor iránt érzett tisztelet, rengeteg sztori, anekdota és természetesen soproni vagányság is.
Ezek ismeretében mi várható tőlünk a 2014-es évben? Valószínűsítem, Samut ismét a zöld overalljában fogom majd  legtöbbet látni, Peti mindig elfelejt majd övet felvenni, Csabit kilométerekről fel lehet majd ismerni a Transit volánjánál, és én továbbra sem tudok majd tisztességesen nyakkendőt kötni.  Ilyenek vagyunk, ezt el kell fogadni. Jövőre is igyekszünk majd a legtöbb helyen ott lenni. Megtalálhatóak leszünk Sopronban a Fő téren, Szolnokon a Tiszavirág Fesztiválon, a Volton, Hegykőn, a METRO polcain, a Soproni Borház hűtőjében , a Central Park Café pultjában, a TasteVino-ban Szabi kezében, a Sidewayz honlapján...  Azokon a bizonyos pénteki, ill szombati fesztiválestéken Csabi jövőre is mindig az igazat, csakis az igazat fogja mondani, Peti ugyanolyan morcos lesz mindenkire, aki csak egy pillantást vet Piróra, Samu ugyanúgy a faház mellett fog sztorizni, és én is eléneklem majd Cseh Tamás slágerét, amely úgy kezdődik: Ha Koncz Zsuzsával járhatnék egyszer….
Aztán év végén, ha kiürülnek a készletek és csak nyomokban lehet a pincében rosét találni, megveregetjük egymás vállát és azon versengünk melyikünk volt a legjobb az évben. Természetesen megállapodunk abban, hogy Csabi, mert mint megtanultam az évek során, mindig Csabi a legnagyobb király, és ezzel nem is akarok vitatkozni.
Röviden ez várható majd Tőlünk a 2014-es évben. Próbáljuk azt tenni, amihez a legjobban értünk, azaz megpróbálunk Samu, Csabi, Peti és Kulbi maradni. 

Ha az ember minden nap ugyanott veszi a reggelijét, ugyanabból az étteremből rendeli az ebédet, ugyanattól a postástól veszi át a levelet, ugyanabba a kávézóba ül be meginni egy kávét vagy forró csokit, óhatatlanul is elkezdi megismerni az eladót, a futárt, a pincérnőt. Velem sincs másként. A pékségben ahova reggeliért járok, már tudják, hogy három pogácsát fogok kérni, ha fél egy körül felhívom Dávidot, már mondja is, hogy a szokásosat a szokásos helyre, és az is biztos, hogy, ha bent vagyok az irodámban, ha nem, húsz perc múlva ott van az asztalomon az ebédem.  A kedvenc kávézómban már azt is tudják, hogy nem szeretem a tejet, így simán forró vízből készítik el a forró csokimat.
Ez amúgy fordítva is igaz. Ha csörög a telefonom 90%-os biztonsággal meg tudom mondani, melyik hely milyen szállítási határidővel milyen bort fog kérni. Azt hiszem, ezzel a világon semmi baj sincs, mindenkinek megvannak a maga törzshelyei, maga szokásai.

Van azonban Sopronban két kedvenc helyem, ahol ugyanúgy ismernek már, mégis kicsit minden más. Nem nevezném szokásosnak, hogy van olyan hely, ahova, ha belépek, kapok egy cetlit meg egy tollat és utána szabadon garázdálkodhatok a borhűtőben.  Az sem mindennapi, hogy Szabi bácsi kiveszi a nyakamból és újraköti a nyakkendőmet, ha az nem szabályos háromszög alakú és őszintén megmondom tízből tizenegyszer nem az. Az is számtalanszor előfordul, hogy a srácok, akik éjjel kettőig a pultban állnak, záróra után leülnek az asztalunkhoz és ilyenkor általában, bár a műszak már letelt, de azért egy üveg bor még mindig belefér, és ha a konyha be is zárt éjfélkor, fél egykor azért még ki lehet könyörögni egy tatár beafstek-et.

Ezek a dolgok nem egyik napról a másikra alakultak ki. Sokszor évek „kemény munkája” , oda-vissza szívességek és természetesen egy nagy adag kölcsönös tisztelet kellett hozzá.

Ezzel a tőlem már megszokott hosszú bevezetővel mire akarok kilyukadni? Az egyik ilyen kedvenc helyemen sokszor tartok borkóstolót. Általában öt-hat tételből, általában WineLife borokból, de van úgy, hogy a sorban egy borunk sincs. Természetesen ilyenkor sincs harag, a fő célom még mindig a Soproni Borvidék, valamint a kulturált borfogyasztás népszerűsítése, és ha ezt Sterlik Dávid roséjával, vagy Iváncsics Zoli bácsi Kékfrankosával tehetem meg, ugyanolyan elégedett és boldog vagyok.
Egy átlag csoport főként esti, nap lezáró programként iktatja be a kóstolót. Ilyenkor sokszor négy múzeum és egy város körüli sétával egybe kötött történelemóra után még azt is el kell viselniük, hogy egy szőke srác látszólag levegővétel nélkül magyaráz valamit, amiben ötpercenként szerepel az az egyébként mindenki számára érthetetlen szó, hogy kóracéltartály.

Nah, ez lennék én. Általában egy óra húsz percem van arra, amire máshol évekre volt szükségem. Általában egy óra húsz percem van az emberek bizalmába férkőzni, és bebizonyítani nekik, hogy a soproni borok igenis a legjobbak. Egy óra húsz percem van bemutatni a termelőket, elmesélni minden az erjedés során lejátszódó kémiai folyamatot, feleleveníteni a Kékfrankos legendáját, elmagyarázni a különbséget a reduktív és hagyományos borkészítési eljárás között. Egy óra húsz percem van arra, hogy meggyőzzem őket érdemes minket választani, és érdemes az év bármelyik szakában visszatérni Sopronba. Egy óra húsz perc, nem több.

Ebben a bejegyzésben idáig eljutni bő három percet vesz igénybe, ezért azt hiszem jogos a kérdés: Mit csinál(sz) a következő kicsit több, mint egy és negyed órában? Nekem még van mondanivalóm.

Az elmúlt hetekben több cikk jelent meg abban a témában, hogy a borkóstolás tudomány-e vagy csak egy szimpla blöff, aminek során szakértőnek kikiáltott bírálók borok, borászok sorsát döntik el, mindössze négy centiliter (jó esetben) elfogyasztása után. Ebbe a kicsit parttalannak tűnő vitába szeretnék én is beszállni, nem, mint borász, nem, mint szakértő, csak, mint egy huszonpár éves srác, aki négy éve belecsöppent ebbe a kicsit sem unalmas világba, azóta látott, hallott már sok mindent, túl van már számos kóstolón és azt hiszi, épp ezért van joga beledumálni a nagyok dolgába.

Azért abban kiegyezhetünk szerintem, hogy a borkóstolás nem egzakt tudomány. Nincsenek benne egyenletek, állandók, nincs egyezményes jelrendszere, és ami biztos még az átlóját sem lehet kiszámolni. Természetesen vannak olyan szófordulatok, bevett szókapcsolatok, amelyekkel egy laikus társaságban lebukás nélkül brillírozhatunk. A vörösbor esetében ilyenek például a piros bogyós gyümölcsökre, lekvárra emlékeztető jegyek, vagy fehérboroknál a szippantással kiérzett citrusok, levegőztetés hatására előbújó füves, bodzás illat. 

Mindenkinek van valamilyen heppje, én például kóstolóink első részében,- mivel szeretem hallatni a hangomat, ezért általában úgy húsz perc után- mindig leszögezem, hogy nem vagyok hajlandó megjegyzéseket fűzni a bor ízéhéhez, senkinek nem fogom megmondani mit kell/kellene beleérezni egy-egy pohárba, hisz ez teljesen egyedi. Beszélhetek én arról, hogy ebben és ebben itt és itt még egy kis licsit is lehet érezni, ha a páciens éppen nem ismeri ezt az egyébként hazánkban nem elterjedt gyümölcsöt, melyet az aromakorongon az egzotikus gyümölcsök között kell keresgélnünk. Azt sem szeretem mondani, hogy ennek a kékfrankosnak pont olyan az íze, mint nagymamám szilvalekvárjának, hisz kis fejszámolás után rájövök, hogy bár nincs kis családunk, de az én kedves, szorgos nagymamám egyébként igazán kiváló szilvalekvárját volt, jelenlegi, leendő barátokat, barátnőket, lakótársakat, egyetemi palacsintapéntekek résztvevőit is beleszámolva kb. 150-en ismerik. Így viszonylag kicsi az esélye annak, hogy a Kaposvárról érkező csoport tagjai közül ez bárkinek is érdemi információ lenne, azt meg pláne nem tudom elképzelni, hogy a csoportból bárkivel is közös nagymamám lenne. Nálunk a nagymama, pláne a lekvárja, és hát persze a nagymama lekváros sütije nemzeti kincs, így csak úgy nem adjuk oda senkinek.

Jogos a kérdés, hogy akkor mégis mivel ütöm el azt a röpke másfél- két órát, amit egy 6 boros kóstolósor alkalmával szoktam beszéddel tölteni. Igazából minden mással. Elmesélem a borász, a szőlő, a borfajta történetét, készítési eljárásait, mesélek kicsit a filoxéra vészről, a Tűztorony és a Kékfrank legendájáról. Elmesélem miért ilyen színű a rosé, mi az a hideg steril eljárás, hogyan és miért kell némelyik pezsgőt degorzsálni, néha arról is szót ejtek miért nem szeretek szüretelni.

Lehet, hogy ettől még a kedves kóstoló nem tudja meg milyen ízeket kellett volna éreznie, amely ízeket, ha borozás előtt rágózott, elszívott egy cigit, ideges volt, fáradt volt, vagy csak megvett egy négyfogásos vacsorát úgysem vett volna észre. Így viszont kicsit közelebb került a mi világunkhoz, és lehet, hogy legközelebb jobban értékeli majd azt az ajándékba kapott Kadarkát.

Lehet, hogy a borkóstolás nem tudomány, ugyanakkor mégis emberek százezrei próbálnak minél jártasabbak lenni a témában nap, mint nap. Ám ha nem tudomány, akkor minek hívjuk? Legyen inkább művészet?  Vagy csak hívjuk egyszerűen élvezetnek? Vagy csak szimplán varázslatnak, mint egy bűvésztrükköt, melyről tudjuk, hogy átverés, de akkor is élvezettel dőlünk be az illúziónak? Akárminek is nevezzük, én csak egyet kérek: mikor a kedves olvasó legközelebb egy pohár borral a kezében azon találja magát, hogy próbálja kitalálni, hol is érezte ezt az ízt utoljára, gondoljon erre a bejegyzésre.

És arra, hogy én előre szóltam: Vigyázat, csalok!

Múlt hétvégén elkezdődött a nyári soproni fesztiválszezon, ergo kitelepültünk. Ahogy az már megszokott: Fő tér, faházak, fúvós, ütős, húros, nép- és popzene, jókedv, sokadalom hejehujahaj. Meg persze az elmaradhatatlan nyári záporok. Mióta Sopronban élek egy dolgot nagyon megtanultam a helyiektől eső témában: A Fertő mindig lehúzza. Általában ez mondjuk bejön, ilyenkor mindenki az ugye kezdetű mondatokkal operál, amikor meg mégsem, akkor természetesnek mondható módon menekül  valamilyen védett helyre. Van úgy, hogy a Fertő is elfelejti a dolgát, vagy csak a felhők lusták még megtenni azt a légvonalban kb tíz kilométert. Ez már-már megszokott módon nem tartozik a témához, de muszáj volt kicsit megcsillogtatni itt szerzett meteorológiai jártasságomat.

Ez már a második év volt, hogy a Winelife kitelepült. Az elején, főleg tavaly sok kérdést kaptunk hogy kik vagyunk mik vagyunk, meséljük el a történetünket pár szóban. Ilyenkor természetesen bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy 2011, második évjárat, tizenegy fajta, melyik eredményekre vagyunk büszkék satöbbi. Idénre megfogyatkoztak a kérdések, bár a közönség a névvel- a közeli német nyelvterület révén- még viszonylag mindig sokat birkózik, de talán szép lassan mindenki megismer minket, vagyis pontosabban borainkat.

És, hogy kik is vagyunk igazából? Ezt nehéz megfogalmazni, hisz vallom, hogy minden borral foglalatoskodó ember olyan, mint az a bizonyos hagyma meg a héja. Mindenki többrétű. Egy kicsit mindenki pszichológus, aki egy-egy borgőzös estén szívesen végighallgatja a kóstolók meséit, életről, családról, szerelemről, hivatásról. Egy kicsit mindenki tanár, hisz kóstolóról kóstolóra sokszor ugyanazt mondjuk el, ugyanazokra a kérdésekre válaszolunk, de tesszük ezt a legnagyobb türelemmel és persze élvezettel. Kicsit mindenki szuperhős, hisz, ha borról van szó nem ismerünk lehetetlent, nincs az gonosztevő, aki megakadályozná, hogy a szőlőből a legjobbat hozzuk ki. Kicsit mindenki rocksztár, hisz amellett, hogy nem sokszor kerülünk rivaldafénybe, ha már ott vagyunk, kiélvezzük minden percét. Kicsit mindenki szónok, hisz bármelyikünk tud egyetlen kérdésre is minimum harminc percben válaszolni, úgy, hogy a végén minden elhangzott, csak a válasz nem. Kicsit mindenki üzletember, hisz a jó bornak, főleg a jó bornak kell a cégér, igenis meg kell küzdeni a kereskedőkkel, és minden tévhittel ellentétben, a szőlőben is van térerő és ott is csörög a mobil. Kicsit mindenki matematikus is, hisz vallom, hogy anyaghányadot, megtérülési rátát ilyen gyorsan senki nem számol.

És hogy igazából kik is vagyunk? Igazándiból átlagos emberek, akik sorban állnak a péknél, aggódnak a benzinárak miatt, és a csücskénél bontják meg a banánt. Ha választanom kellene, azt hiszem legközelebb is ilyen szeretnék lenni, bár ha Woody Allen is lehetek, akkor inkább Woody Allen szeretnék lenni.

Az ember általában nem szeret telefoncsörgésre ébredni. Pláne az az ember nem, akinek éppen olyan napja van, hogy nem kell munkába sietnie és ráérne fél tízkor kelni. Ilyenkor a „hajnali” nyolc harmincas ébresztő borzasztó tud lenni. Főként abban az esetben, ha semmi lényegesről nincs szó, csak valaki megérdeklődi, hogy mi a helyzet, tudakolódik egy egyébként lényegtelen dolog iránt, esetleg nem is minket akart keresni, de ha már beszélünk….. Ilyenkor  az esetek többségében lehetetlen visszaaludni, meg amúgy arra a fél - egy órára szinte nem is érdemes.

A hét elején én voltam ez az ember, azzal a különbséggel, hogy bár a lustálkodásomat elrontotta, érdemes volt felvenni. Igaz, hogy nem is engem akartak keresni, hanem Csabit, de a lényegen igazából nem változtat. Nem tudom ki, hogy van vele, de velem néha előfordul, hogy egy-egy fárasztó nap után álmomban bár felveszem a telefont, utána egyből visszaalszom és nem emlékszem rá kivel beszéltem, és azt sem, hogy mit. Ezek a kis feledékenységek általában újabb konfliktussal fűszerezett fárasztó napokat eredményeznek. Most kivételesen mindenre emlékeztem az első harminc másodperc kivételével, amikor épp azzal voltam elfoglalva, hogy valahogy kinyissam a szemem. Ez csak azért volt probléma, mert a beszélgetés ezen felében hangzott el a hívó fél neve, illetve a hívás indoka is. Ilyen hátrányból általában nehéz jól kijönni, de most sikerült.

Ez hát vízre szállásunk történetének kezdete. Ennek sok esélyt nem adok, ám ha ezek után bárki is tudja miről lesz szó, most tegye fel a kezét, jár neki egy Nobel csont!

Idén tavasszal két ember úgy gondolta, hogy létrehoz egy rendezvénysorozatot, melyen 22 alkalommal, a 22 magyar borvidékről, 22 különböző borász mutatkozhat be és teheti mindezt, valamely elegáns, exkluzív helyen. Ez az úriember hívott fel engem azon a bizonyos reggelen, hogy meginvitáljon  az imént említett rendezvénysorozat harmadik állomására, az A38 tetőteraszára.

Mikor elindultam Sopronból kicsit kételkedtem, hogy jó-e ez nekem, hisz itt akkor épp 14 fok és metsző szél volt, plusz egy kis eső, ami nem tette rózsássá a szituációt. Azonban mire felértem Pestre a rajtam lévő kabát inggé olvadt és valahogy a nyakkendő is meglazításra került. Eltekintve attól, hogy csak az utolsó kanyart rontottam el, könnyen odataláltam- ha elfelejtjük azt a mintegy 6km-es kerülőt, ami segített a helyes irányba állni, valamint azt, hogy így csak viszonylag messze sikerült parkolnom, ami ismerve a csomagtartó/rekesz arányt egyáltalán nem tett boldoggá. Lényeg a lényeg odataláltam, és mire kellett kész is lettem a standunk elkészítésével, így 16:00-kor büszkén vártam az érdeklődőket. Némi üröm az örömben, hogy a rendezvény egy időpontban volt a Rosália fantázianevet viselő másik jelentős boros rendezvénnyel, ez picit meglátszott a látogatók számában és néhány látogató maligánfokán. Ahogy telt-múlt azért szépen telt a hely, jöttek borászok, szakértők, újságírók, lelkes amatőrök és néhány sopronimádó is. A borok és a stand fogadtatása jó volt, az Olaszrizling mindenkit elkápráztatott, a Zöldveltelinit is sokan dicsérté, a legjobban a Zweigelt fogyott és a Ps is szép számú elismerést zsebelt be, a Néró körül pedig komplett vitacsoportok alakultak ki, sokmindennel kapcsolatban.

Másfél órával a rendezvény zárása után jöttem el, tulajdonképpen utolsóként, sok tapasztalattal, dicsérettel, kritikával valamint kevés névjegykártyával. Jó volt látni, hogy sokan érdeklődtek egyébként országosan nem, vagy alig ismert pincék után. Sokan kifizették az egyébként nem olcsó belépőjegyet és lelkesen végigkóstolták a kínálatot.

Igazából nem tudom lesz-e eredménye ennek a kirándulásnak, ám ha mégis az sem fog zavarni, ha „hajnali” fél kilenckor cseng majd a telefon, maximum az első harminc másodpercre nem emlékszem majd- hisz innen szép nyerni.

Néha szeretem, néha kifejezetten nem. Néha nagynak és személytelennek érzem, néha pedig pont az tetszik, hogy csak úgy simán el lehet benne veszni. Néha taszít a rengeteg ember és a hatalmas forgalom, máskor jó együtt hömpölyögni a tömeggel akárhova is sodor az ár. Néha ki nem állhatom, hogy nem tudom eldönteni kicsit balra, simán balra, vagy nagyon balra kell fordulnom, máskor egy rossz döntés miatt olyan helyekre jutok el, amit másképp biztos nem láttam volna. Néha utálok a körúton, a Blahán, az Üllőin, a Dózsán, a Parlamentnél kóborolni házszámtáblákat keresve, ugyanakkor szeretem, ha egy ritkán látott jó barát beül mellém és humán gps-t, valamint élő parkolócetlit játszik. Néha nem szeretem, mikor nem találom meg, amit keresek, ugyanakkor tetszik, hogy a legeldugottabb utca végén is lehet egy vinotéka, ahol szívesen látnak. Nem szeretem a zsúfolt és leginkább egyirányú utcákat, viszont tetszik, ha a harmadik kör végén találok végre egy szabad helyet, ahonnan már csak száz méter, meg egy kétszer két sávos út. Nem szeretem, hogy le van zárva, de élvezem, hogy újra lehet tervezni, bár mivel még mindig le van zárva, így az új útvonal sem egészen jó. Nem szeretem a záróvonalakat, mikor nekem pont az utca másik oldalán kellene lennem, viszont jó, hogy egy kereskedőnek sokszor több boltja is van, és ha szerencsém van, valamelyik csak a jó oldalon lesz. Nem szeretem, ha háromszor kell újrakezdenem a mondatot, de jó látni, hogy percenként új vevő lép be a boltba. Nem szeretem, ha nem engednek be valahova, de jó érzés, ha érdeklődéssel fogadnak, hisz öt perce mindenkinek van, és amúgy is még be sem jöttem már beszéltem. Nem szeretem, ha én vagyok aznap a tizedik, de büszkeséggel tölt el, hogy Sopronból az első. Nem kedvelem, ha alkudozni kell, de élvezem, ha meg tudunk állapodni. Néha szeretem, hogy három nap sem elég hozzá, ám nem szeretem, hogy a napi tíz megálló sokszor csak álom. Örülök, hogy a google mindent tud, de akkor a navigáció miért nem ismeri azt a kerületet? Néha idegesítő, hogy borkóstoló előtt van a legnagyobb dugó a bevezetőn, de mindenért kárpótol mikor azt látjuk, hogy huszonöt ember kitartóan vár megérkezésünkre. Kedvelem, hogy négy hídon is átmehetek hazafelé, és már meg sem lepődöm, hogy a Lánchídon dugó van. Néha szeretem, hogy Budaörsnél láthatom a naplementét, máskor jobb szeretnék olyankor már hazafelé tartani. Tegnap Budapesten jártam….néha szerettem, néha kifejezetten nem.

Nemrég holland ismerősöm, aki coachinggal (sajnos ennek a szónak nincs igazi magyar megfelelője, így marad az angol forma) foglalkozik egy viszonylag egyszerű kérdést tett fel nekem. S mivel először úgy gondoltam, hogy a válasz is egyszerű, így hát nagy hévvel vágtam bele a magyarázásba, aztán ahogy egyre jobban belegondoltam már nem is tűnt olyan kézenfekvőnek a felelet. A kérdés pedig a következő volt: A magyar oktatók azt tanítják, hogy mit kell csinálni, vagy azt, hogy hogyan kell csinálni? (az angol formája a kérdésnek talán kifejezőbb: What to do? or How to do?) Félreértés ne essék a gazdasági válságról, vállalkozások marketingjéről és cégvezetésről beszéltünk.

Hogy ez, hogy illik ide, talán a bejegyzés végére meglátjuk.

Sokat olvasok külföldi bormarketinggel foglalkozó oldalakat, ahol az egybehangzó vélemény az, hogy akkor jó egy bor címkéje, ha található rajta ételajánló, megkönnyítve ezzel a fogyasztó dolgát, aki ismerve hűtőszekrényének tartalmát, így majd könnyebben tud választani. Egyesek egészen odáig is elmennek, hogy mivel sok vásárló vizuális típus, jobb meg is jeleníteni az állatot a címkén egy piktogram formájában. Ez engem kifejezetten riaszt. Szeretem magam eldönteni, hogy mit iszom. Persze ismerem, tanultam, hogy milyen ételekhez milyen bort kell ajánlani, ám az én véleményem az, hogy mindenki olyat igyon, amit szeret, ami ízlik neki és ne azt, amit a szakkönyv ajánl. Kóstolókon sem szeretek erről beszélni. Mesélek inkább egy történettel többet a szüretről, vagy éppenséggel találomra kiválasztok egy hölgyet, akit több- kevesebb sikerrel próbálok elcsábítani egy dugóhúzó és egy üveg Néró segítségével. Persze, ha valaki segítséget kér az más, de véleményem szerint a tukmálásnak semmi értelme. Ha valakinek a csirkéhez vöröset van kedve inni, hát legyen, a lényeg az, hogy bor legyen és lehetőleg magyar és ami még fontosabb lehetőleg WineLife.

Így az ünnepek táján talán ezt még fontosabb kihangsúlyozni, hisz mi sem rosszabb annál, mint egy pazarul elkészített lakoma és hozzá néhány fintorgó vendég, akik illemből elfogadják a házigazda borajánlatát, pedig ki nem állhatják a Merlot, Pinot, Kadarkát stb.

Szerencsére egyre több magyar fogyaszt rendszeresen bort. Egyre több televíziós és rádiós műsor foglalkozik a magyar borászat népszerűsítésével, így lassan mindenki tudja a „halhoz fehéret, marhához vöröset” kezdetű mondókát, ezáltal elmondhatjuk, hogy a What to do-val mindenki remekül képben van. Ám, ha nagypapámra gondolok, aki a vasárnapi sertéspörkölt mellé, mióta az eszemet tudom ugyanazt a 3/2-es arányú száraz fehér fröccsöt fogyasztja, azon egyszerű okból, mert ő azt szereti, és bár hallott róla, de nem érdekli, hogy a tankönyvek alapján neki vöröset kéne éppen kortyolni, lehetőleg Villányból. Azt hiszem ő csinálja jól. Ő magától is rájött a How to do-ra. És mégis hogyan csinálja? Élvezettel, és itt Major Misi barátomat idézném: „Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz bort igyunk!”

Azt, hogy mit kell csinálni bárhonnan meg lehet tanulni, ám azt, hogyan érdemes csinálni mindenkinek magának kell eldöntenie. Ízlése mindenkinek van, az nem nagy kunszt. Ezt az ízlést felvállalni az már annál inkább!

Kellemes Ünnepeket (és sok jó bort )Mindenkinek!

Sokszor csak állunk egy faházban, vagy pult mögött és próbálunk a lehető legrövidebb idő alatt elmondani mindent a fajtáról, szüretről, savtartalomról, erjesztésről tartályról, készítési folyamatokról. Próbáljuk belőni azt, hogy kit mi érdekel, ki milyen szinten érdeklődik egyáltalán a téma felől, illetve ki az, akit csak a fogyasztás iránti vágy és ki az, akit üzleti érdekek vezérelnek hozzánk. Mi is sokszor járjuk idegen városok utcáit, hogy különböző helyeken kérdés nélkül, magunktól kezdjünk beszélni, és abban a kettő percben, amíg ránk figyelnek, megpróbáljuk nyélbe ütni életünk üzletét. Ilyenkor nem mindig azt mondjuk, amit igazából szeretnénk. Hisz kit érdekel, hogy a kedvenc borom az Olaszrizling, vagy mi történt szüretkor, egyáltalán honnan jöttünk. Ez üzlet. Darabszámok vannak, kedvezmények, kóstolómennyiségek, borkísérő okmányok. Ám egy hosszú nap végén mindez mit sem számít.

Van valami, amit egy végtelenül elüzletiesedett világ sem tud elvenni tőlünk. Egy csepp borban ott van egész életünk. Benne van a világ, amiben próbálunk valami nagyon jót tenni. Benne van a város, ahol élünk. Benne van a Tűztorony, a Fő tér és a Várkerület. Benne vannak a nyár esti éjszakák, a sarki gyrosos és az a lány, akinek a nevét sem tudjuk, de nagyon jót beszélgettünk vele a Borünnepen. Benne van a szüret minden pillanata, minden hordó felett átvirrasztott éjszaka, a palackozógép kattogása. Benne van minden vinotéka hangulata, minden pesti út emléke. Benne van az összes megválaszolt és célba nem ért e-mail, nyélbe nem ütött üzlet. Benne van az ablakom alatt elsuhanó kettes busz berregése, kocsim motorjának minden rezdülése. Benne van minden munkával töltött és minden átmulatott éjszaka. Benne vannak a baráti beszélgetések, hatalmas nevetések, halk sóhajok, el nem csattant csókok. Benne van a borkóstolókon elhangzott és fel nem tett kérdések tömkelege. Benne van a találkozás öröme, és a szakítás összes fájdalma. Benne van egy mosoly és minden könnycsepp, melyet valaha ejtettünk. Benne van mindenki, akivel valaha kapcsolatba kerültünk. Benne van és benne lesz mindaddig míg hitünket el nem veszítjük…

Mi ezt érezzük minden kortyban, és ez az, amit csak nagyon ritkán mondunk el. 

Sokan azt gondolják, hogy a borászkodás pofon egyszerű. Szüret, préselés, must, (murci), bor, palackozás, címkézés, polcra vele. Valahol egy meseszerű világban, és tőlünk tíz kilométerre nyugatra tényleg így van. Nekünk azonban kis soproni (és általában magyar) termelőknek először meg kell küzdenünk a már-már hétfejű sárkányként is aposztrofálható magyar bürokráciával. Ez az, ami így november tájékán kiveszi a marketinges kezéből a tollat, esetemben a klaviatúrát és önfeledtnek egyáltalán nem mondható láblógatásra kényszeríti. Én szívesen mennék, írnék, fotóznék, játszanék a szavakkal és bizonygatnám mindenkinek, hogy igen ez a legjobb (amúgy tényleg az, nekem elhihetik), azonban van valami, ami ebben meggátol. Méghozzá a sok papírmunka és az OBI, lánykori nevén Országos Borminősítő Intézet. 
Vegyük azt a szerencsés és mindenki által elérni kívánt esetet, hogy kész a bor, palackban van, kész a címke, vagy a címke terv, lassan- lassan a leendő vevőket is sikerül döntésre bírni, ugyanakkor hiányzik két szám. Egykori kedvesemmel játszottunk még olyat megismerkedésünk hajnalán, hogy minden nap elküldött e-mailben egy hiányzó elemet a telefonszámából. Az utolsó két nap rendkívül lassan akart eltelni, majd mikor nagy nehezen elérkezett a pillanat és boldogan tárcsáztam a fent leírt rendkívül idegölő, ugyanakkor kétségtelenül eredményes módszer által érkezett számot, aztán kiderült, hogy a sorrend sem mindegy. 
Ma Magyarországon, ha valaki bort és főként palackos bort akar kereskedelmi forgalomba hozni, előtte el kell küldenie/ el kell vinnie Budapestre, ahol elkészítik a hivatalos analitikát, aminek birtokában lehet a kötelező adatokat (alkoholfok, engedélyszám) a címkére nyomtatni, valamint a bort forgalomba hozni. Ugyanakkor erre azért várni kell. Abban az esetben ha az ember nem fizet sürgősségi díjat, akár 14-21 napot is, ami valljuk be nem kevés. 
Ha belegondolunk, hogy Magyarországon 22 borvidék van, mindegyik borvidéken van kb. 100 bortermelő, aki ha csak ezer litert is, de készít bort, és ezeknek a termelőknek fejenként csak hat fajta boruk van, már ott is járunk, hogy ez nagyon sok, és már meg is érthetjük, hogy ez miért tart ennyi ideig. A baj mindössze annyi, hogy azokat az analitikai értékeket egy komolyabb házi mérőállomás is megmutatja, de ha minden pincészet nem is rendelkezik ilyennel, borvidékenként minimum egy csak akad. 
Van, amin nem tudunk változtatni, ez sajnos ilyen. Ilyenkor novemberben, mikor a tavalyi készletek elfogytak, nem tudok mit tenni, mindössze lógatni a lábam és várni azt a két számot, mint anno egykoron.

Sokan meglepődnek, mikor egy- egy beszélgetés alkalmával kiejtem a számon azt, hogy amikor ennek meg ennek a termelőnek ilyen és ilyen fajta borát kóstoltam stb. stb. Szerintem akaratlanul, de szinte mindenki megkérdezi: hogyhogy? Akármennyire is fura, amellett, hogy iszonyatosan önimádók, és büszkék vagyunk, nagyon kíváncsiak is. Nem átallunk elmenni a boltba, vinotékába és egy-egy érdekesebb palackot begyűjteni, úgy ahogy mindenki más. Sőt még fizetünk is érte. Ezek után már el sem merem mondani, hogy borkóstolókra is járunk. Olyanokra is, amit nem mi tartunk, bár igaz ebből kevesebb van. Azért (sőt épp azért) mert borral foglalkozunk, még érdekel minket az a fajta is, amivel mi nem rendelkezünk, az a termelő, akire felnézünk, az a tájegység, ami nem a soproni. Szerintem ez így természetes. Fajtaegyezőség esetén óhatatlanul hasonlítgatunk, és addig addig kóstolgatjuk az adott tételt, míg ki nem hozzuk, hogy a miénk jobb. Szerintem a legtöbb borász ezt csinálja, nincs ezen mit csodálkozni. 

Így vagyunk a roséval is. Ahogy jelennek meg a friss tételek a piacon, folyamatosan szondázzuk a terepet: milyen színű, milyen illatú, milyen fajta, kapott-e fantázianevet. Lassan- azaz mindjárt- mi is elkezdjük a palackozást, ilyenkor még tudunk rajta nagyon kicsit változtatni, de a lényegi dolgok már rég eldőltek, így nem maradt más, mint az, hogy próbáljuk előre belőni, hol helyezkedik majd el a piacon. 

Múlt héten Csabival mi is tartottunk egy ad hoc rosékóstolót, ami büszkén mondhatom pozitív eredménnyel zárult. Nekünk ízlett a saját borunk, bár mivel az esetek 99,9%-ban ez így van, ezen nincs mit csodálkozni, de komolyra fordítva a szót, tényleg jó lett. Ez nem is lenne olyan nagy szám, mindezt csak azért szőttem bele, mert azon kívül, hogy megnéztük színre, illatra, ízre, még egy dolgot megvizsgáltunk, ami korábban lehet elképzelhetetlen lett volna: megnéztük a fröccsíthetőségét. (ezt a szót most alkottam) Ez azt jelenti, hogy megkóstoltuk a bort különböző szódázottsági állapotban. Ittunk kisfröccsöt, nagyfröccsöt, hosszúlépést és mindent amit még csak lehet, mindenféle méretben.

Az ok egyszerű: divat a roséfröccs. Nem csak azért, mert országos kampányok indultak a magyar borászat felvirágoztatására, nem csak azért mert tavaly egy fröccsbusz járta kis hazánkat és mindenkit arra buzdított, hogy tegye le a sört és igyon igazi magyar és nemes és és és... Igazából mindegy is miért divat, nekünk az csak jó. Viszont egy biztos: az emberek nem színezett szódát akarnak inni. A bornak fröccsben is tartania kell magát. Kell, hogy jöjjön egy kis málna illatban, szamóca ízben és így tovább. Hogy ez mennyire fontos, én is csak akkor éreztem mikor egy kóstolón a sorban a roséhoz érve a negyven fős társaságból mindenki felöntötte szódával ami a poharában volt. (és ezek után is ízlett mindenkinek)

Sokak szerint a rosé könnyű műfaj. Szerintem azért ez nem így van. Sőt tudok még valakit (ill. valakiket, de most nem nekik van szülinapjuk), aki egész éjjel a tartályt leste aggódva és bízott abban, hogy nem megy egy pillanat alatt tönkre egy egész év munkája. Bátran mondhatom nem ment, és Boldog Szülinapot Peti!