Winelife

Az ember általában nem szeret telefoncsörgésre ébredni. Pláne az az ember nem, akinek éppen olyan napja van, hogy nem kell munkába sietnie és ráérne fél tízkor kelni. Ilyenkor a „hajnali” nyolc harmincas ébresztő borzasztó tud lenni. Főként abban az esetben, ha semmi lényegesről nincs szó, csak valaki megérdeklődi, hogy mi a helyzet, tudakolódik egy egyébként lényegtelen dolog iránt, esetleg nem is minket akart keresni, de ha már beszélünk….. Ilyenkor  az esetek többségében lehetetlen visszaaludni, meg amúgy arra a fél - egy órára szinte nem is érdemes.

A hét elején én voltam ez az ember, azzal a különbséggel, hogy bár a lustálkodásomat elrontotta, érdemes volt felvenni. Igaz, hogy nem is engem akartak keresni, hanem Csabit, de a lényegen igazából nem változtat. Nem tudom ki, hogy van vele, de velem néha előfordul, hogy egy-egy fárasztó nap után álmomban bár felveszem a telefont, utána egyből visszaalszom és nem emlékszem rá kivel beszéltem, és azt sem, hogy mit. Ezek a kis feledékenységek általában újabb konfliktussal fűszerezett fárasztó napokat eredményeznek. Most kivételesen mindenre emlékeztem az első harminc másodperc kivételével, amikor épp azzal voltam elfoglalva, hogy valahogy kinyissam a szemem. Ez csak azért volt probléma, mert a beszélgetés ezen felében hangzott el a hívó fél neve, illetve a hívás indoka is. Ilyen hátrányból általában nehéz jól kijönni, de most sikerült.

Ez hát vízre szállásunk történetének kezdete. Ennek sok esélyt nem adok, ám ha ezek után bárki is tudja miről lesz szó, most tegye fel a kezét, jár neki egy Nobel csont!

Idén tavasszal két ember úgy gondolta, hogy létrehoz egy rendezvénysorozatot, melyen 22 alkalommal, a 22 magyar borvidékről, 22 különböző borász mutatkozhat be és teheti mindezt, valamely elegáns, exkluzív helyen. Ez az úriember hívott fel engem azon a bizonyos reggelen, hogy meginvitáljon  az imént említett rendezvénysorozat harmadik állomására, az A38 tetőteraszára.

Mikor elindultam Sopronból kicsit kételkedtem, hogy jó-e ez nekem, hisz itt akkor épp 14 fok és metsző szél volt, plusz egy kis eső, ami nem tette rózsássá a szituációt. Azonban mire felértem Pestre a rajtam lévő kabát inggé olvadt és valahogy a nyakkendő is meglazításra került. Eltekintve attól, hogy csak az utolsó kanyart rontottam el, könnyen odataláltam- ha elfelejtjük azt a mintegy 6km-es kerülőt, ami segített a helyes irányba állni, valamint azt, hogy így csak viszonylag messze sikerült parkolnom, ami ismerve a csomagtartó/rekesz arányt egyáltalán nem tett boldoggá. Lényeg a lényeg odataláltam, és mire kellett kész is lettem a standunk elkészítésével, így 16:00-kor büszkén vártam az érdeklődőket. Némi üröm az örömben, hogy a rendezvény egy időpontban volt a Rosália fantázianevet viselő másik jelentős boros rendezvénnyel, ez picit meglátszott a látogatók számában és néhány látogató maligánfokán. Ahogy telt-múlt azért szépen telt a hely, jöttek borászok, szakértők, újságírók, lelkes amatőrök és néhány sopronimádó is. A borok és a stand fogadtatása jó volt, az Olaszrizling mindenkit elkápráztatott, a Zöldveltelinit is sokan dicsérté, a legjobban a Zweigelt fogyott és a Ps is szép számú elismerést zsebelt be, a Néró körül pedig komplett vitacsoportok alakultak ki, sokmindennel kapcsolatban.

Másfél órával a rendezvény zárása után jöttem el, tulajdonképpen utolsóként, sok tapasztalattal, dicsérettel, kritikával valamint kevés névjegykártyával. Jó volt látni, hogy sokan érdeklődtek egyébként országosan nem, vagy alig ismert pincék után. Sokan kifizették az egyébként nem olcsó belépőjegyet és lelkesen végigkóstolták a kínálatot.

Igazából nem tudom lesz-e eredménye ennek a kirándulásnak, ám ha mégis az sem fog zavarni, ha „hajnali” fél kilenckor cseng majd a telefon, maximum az első harminc másodpercre nem emlékszem majd- hisz innen szép nyerni.