Winelife

Ha az ember minden nap ugyanott veszi a reggelijét, ugyanabból az étteremből rendeli az ebédet, ugyanattól a postástól veszi át a levelet, ugyanabba a kávézóba ül be meginni egy kávét vagy forró csokit, óhatatlanul is elkezdi megismerni az eladót, a futárt, a pincérnőt. Velem sincs másként. A pékségben ahova reggeliért járok, már tudják, hogy három pogácsát fogok kérni, ha fél egy körül felhívom Dávidot, már mondja is, hogy a szokásosat a szokásos helyre, és az is biztos, hogy, ha bent vagyok az irodámban, ha nem, húsz perc múlva ott van az asztalomon az ebédem.  A kedvenc kávézómban már azt is tudják, hogy nem szeretem a tejet, így simán forró vízből készítik el a forró csokimat.
Ez amúgy fordítva is igaz. Ha csörög a telefonom 90%-os biztonsággal meg tudom mondani, melyik hely milyen szállítási határidővel milyen bort fog kérni. Azt hiszem, ezzel a világon semmi baj sincs, mindenkinek megvannak a maga törzshelyei, maga szokásai.

Van azonban Sopronban két kedvenc helyem, ahol ugyanúgy ismernek már, mégis kicsit minden más. Nem nevezném szokásosnak, hogy van olyan hely, ahova, ha belépek, kapok egy cetlit meg egy tollat és utána szabadon garázdálkodhatok a borhűtőben.  Az sem mindennapi, hogy Szabi bácsi kiveszi a nyakamból és újraköti a nyakkendőmet, ha az nem szabályos háromszög alakú és őszintén megmondom tízből tizenegyszer nem az. Az is számtalanszor előfordul, hogy a srácok, akik éjjel kettőig a pultban állnak, záróra után leülnek az asztalunkhoz és ilyenkor általában, bár a műszak már letelt, de azért egy üveg bor még mindig belefér, és ha a konyha be is zárt éjfélkor, fél egykor azért még ki lehet könyörögni egy tatár beafstek-et.

Ezek a dolgok nem egyik napról a másikra alakultak ki. Sokszor évek „kemény munkája” , oda-vissza szívességek és természetesen egy nagy adag kölcsönös tisztelet kellett hozzá.

Ezzel a tőlem már megszokott hosszú bevezetővel mire akarok kilyukadni? Az egyik ilyen kedvenc helyemen sokszor tartok borkóstolót. Általában öt-hat tételből, általában WineLife borokból, de van úgy, hogy a sorban egy borunk sincs. Természetesen ilyenkor sincs harag, a fő célom még mindig a Soproni Borvidék, valamint a kulturált borfogyasztás népszerűsítése, és ha ezt Sterlik Dávid roséjával, vagy Iváncsics Zoli bácsi Kékfrankosával tehetem meg, ugyanolyan elégedett és boldog vagyok.
Egy átlag csoport főként esti, nap lezáró programként iktatja be a kóstolót. Ilyenkor sokszor négy múzeum és egy város körüli sétával egybe kötött történelemóra után még azt is el kell viselniük, hogy egy szőke srác látszólag levegővétel nélkül magyaráz valamit, amiben ötpercenként szerepel az az egyébként mindenki számára érthetetlen szó, hogy kóracéltartály.

Nah, ez lennék én. Általában egy óra húsz percem van arra, amire máshol évekre volt szükségem. Általában egy óra húsz percem van az emberek bizalmába férkőzni, és bebizonyítani nekik, hogy a soproni borok igenis a legjobbak. Egy óra húsz percem van bemutatni a termelőket, elmesélni minden az erjedés során lejátszódó kémiai folyamatot, feleleveníteni a Kékfrankos legendáját, elmagyarázni a különbséget a reduktív és hagyományos borkészítési eljárás között. Egy óra húsz percem van arra, hogy meggyőzzem őket érdemes minket választani, és érdemes az év bármelyik szakában visszatérni Sopronba. Egy óra húsz perc, nem több.

Ebben a bejegyzésben idáig eljutni bő három percet vesz igénybe, ezért azt hiszem jogos a kérdés: Mit csinál(sz) a következő kicsit több, mint egy és negyed órában? Nekem még van mondanivalóm.