Winelife

Ez a poszt már régóta fogalmazódik fejemben, csak eddig nem nagyon tudtam honnan nekikezdeni. A témaválasztás azért is nehéz, mert arról kell, illetve szeretnék írni, ami személy szerint nekem kedves, ugyanakkor a közönség nem olyan elfogadó ezzel a bizonyos dologgal szemben. Boraink készítése során sokszor tartunk rögtönzött kóstolókat a hordó/tartálymintákból és próbáljuk kitalálni a hogyantovábbot. Ilyenkor mindig elhangzik egy mondat, ami a borászkodás legnagyobb ellentmondását hivatott kifejezni:  Nekünk nem olyan bort kell készíteni, amit mi szeretünk, hanem, amit a közönségünk szeret. Azt hiszem ez a nem mindegy. Persze választhatjuk a nehezebb utat, és mondhatjuk ezt, hogy mi azért sem adjuk fel elveinket, és csak olyan borunk lesz, ami nekünk ízlik, de mi ezt még nem tehetjük meg. A mi ízlésünk és a piac ízlése sokszor nem egyezik meg. Ahhoz azonban, hogy a piac ízlése egy idő után egyezzen a mi ízlésünkkel egy dolog biztos kell, mégpedig hírnév. Abból nekünk egyelőre kevés van, de minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ez megváltozzon. 

Ami viszont mostanában nem hiszem, hogy meg fog változni, az az emberek hozzáállása a Sauvignon blanc-hoz, hogy rátérjek a topic ihletőjére is. Ahogy Rohály Tanár Úr is írja a Terra Benedictában, a fajta nem kedveli a hordós érlelést, számára az acéltartályos erjedés a legjobb út, fiatalon érdemes kóstolni. Imént felsorolt tulajdonságai alapján akár Irsai Olivér is lehetne, ám nem az. A különbséget az is jól mutatja, hogy a Sauvignon blanc-nak -ellentétben a többi vezető magyar borfajtával-  a Wikipédián sincs saját szócikke. Annak ellenére, hogy sok -általában magas mésztartalmú földdel rendelkező- borvidéken megtalálható, valahogy sehol nem tudott zászlósborrá válni, és bár nem ismerem a többiek eladásait, szerintem nem hazudok nagyot, hogyha azt mondom, sehol nem rá építik a következő év likviditási terveit. Ám ha reduktív, fiatalon fogyasztandó, sok helyen megtalálható, könnyen beazonosítható karakterű bor, akkor mégis mi lehet a baj. A válasz a könnyen beazonosítható karakterben keresendő. Ellentétben a slágerborokkal, a Sauvignon blanc esetében a karakter az karakter, illata leginkább a frissen kaszált fűhöz, bodzához hasonlít, és megtalálható benne az a vagányság, amitől ki tudna tűnni a tömegből... A legjobban talán úgy tudnám jellemezni, hogy, ha a Sauvignon blanc farsangra menne és mindenki más Chuck Norrisnak öltözne, ő bevállalná a Madrijesztőt az Óz a nagy varázslóból. Lehet, hogy nem olyan népszerű, lehet, hogy kevesen ismerik, de igazi egyéniség, aki senkinek nem ártva keresi a saját helyét, na meg a sárga köves utat. 

Mindezek ellenére én is nemet mondtam. Valamikor szeptember közepén Samu azt kérdezte, szeretnénk-e palackozni Sauvignon blanc-t. Rövid gondolkodás után amellett döntöttünk, hogy nem. Túl elevenen élt még a tavalyi Cousinos próbálkozás emléke. Akármennyire is a rosé meg a zöldveltelini pörgött, szerintem a legjobban eltalált borunk volt. A savak, az ízek, a keretsztori - augusztus elején egy jégeső elvitte a a termés 2/3-át, mégis bizalmat szavaztunk neki, így lett anno a neve Csakazértis- ám mindezek ellenére a piac valahogy nem fogadta be. A szakértők szerették, de a közönség hiányolta belőle a friss gyümölcsöket, a mézet, meg azt ami egy Irsaiban megvan. Így aztán egyik fronton sikert arattunk, a másikon kudarcot, ami nem lenne gond, ha a korábban megénekelt tízmillió borszakértő országa lennénk, de sajnos nem vagyunk. Így aztán idén nekünk sem lesz Sauvignon blanc-unk. Mint oly sokszor sajnos a szív és az ész párharcából ismét az ész jött ki győztesen, így nem maradt más, mint találgatni mi lett volna ha? Ám ennek sok értelme nincs, mert nem lett.

Miért írtam akkor ennyit a semmiről?

Mindenkinek jár 15 perc hírnév....
 

Vannak olyan szakmák, ahol a szeptember csendes, nyugodt hónapnak számít. Nah a miénk nagyon nem ilyen.  A borászok ilyenkor felébrednek látszólagos nyári álmukból, hogy aztán nekikezdjenek a szüretnek és alkossanak, ha minden jól megy, akkor valami maradandót. Nálunk is így van. Míg a srácok a szőlőben és pincében sokszor napi három óra alvással tevékenykednek, addig én a föld felett a maradék készletek kiárusításával, valamint az új borok egyelőre szóbeli és írásbeli promotálásával foglalkozom. Valamint még valamivel, ami nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Ez pedig a címkegyártás.

A 2012-es évjárat más lesz, mint a tavalyi. Kibővült a sortiment, a múlt évi borok szépen összeálltak a hordókban és elkészült az eddig hiánycikknek számító félédes fehér is. Úgy döntöttünk idén két kategóriát csinálunk. Fogtuk a borokat és két csoportra osztottuk őket. Az egyik csoportot megkaptam, hogy kedvemre garázdálkodhassak vele, így ők fogják képviselni a fiatalos irányzatot. Csupa könnyű, roppanós, zamatos, könnyen érthető, vörösek esetén kis-, vagy közepes testű bor, fantázianévvel, nem szokványos címkével. A másik csoport "ruháján" a szokásos fajta, termelő, évjárat kombináció lesz látható, semmi cicoma, csak a sallangmentes lényeg, azoknak, akik nem impulzusvásárlók. 

A hosszú bevezető azért volt fontos, mert csak így érthető meg a nagy szeptemberi borász vs. marketinges ütközet, amely több kisebb, ám sokszor hosszú vitából, éjszakákon átívelő beszélgetésekből áll. Az első téma, ami ilyenkor a porondra kerül a mennyiség. hisz a borász nagyon szívesen készít több tízezer palackot is adott fajtából, ám ha a piac nem elég befogadókész akkor baj van, és ilyenkor ez általában a marketinges hibája, hisz pont ugyanannyi ideje volt piacot találni, mint a borásznak bort készíteni. A második, és cím alapján a témához legjobban illő csata a címke kérdés köré öszpontosul.

Sokan azt gondolják, hogy a jó bornak nem kell cégér. Ez hülyeség. Kis hazánk 22 borvidéke olyan mennyiségű bort termel ki, hogy csak azok tudnak érvényesülni, akik képesek valamivel megfogni a közönséget. Jó példa erre Miklós Csabi. A kicsiny Móri Borvidék, talán miatta került fel nagyon sok ember bortérképére. Ha valakinek azt mondom kóstolj meg egy móri ezerjót, mire az a valaki két nap múlva elér a kereskedésbe már nem fog emlékezni mit ajánlottam neki. Ám ha azt mondom igyál egy Roger Mór-t, az valamilyen formában biztos megmarad. Lehet, hogy a páciens mire odaér Dustin Hoffmant fog kérni az eladótól, de egy szakavatott vinotékás könnyen rájön mit is kért a vevő. Ez miért van? Mert egyedi, és ha a bor neve pontosan nem is, de annyi megmarad, hogy valami, ami nem szokványos, valami ami tréfás, vicces, valami, ami más.

Még a Cousinnal belépve a piacra, mi is ezzel próbálkoztunk, nem is kevés sikerrel. Boraink fantázianevet kaptak, sokan nem tudták miből van a Csakazértis, de kellett nekik a név miatt, meg a cica-szerű lény miatt, aki a címkén kifordított esernyővel állt a jégesőben. 
A Winelife fiatalos vonulatánál is így lesz. Lesz fantázianév, meg talán cica-szerű lény is, hisz a fúzióval Makka is átköltözött. Ez eddig rendben is van,de mi legyen rajta pontosan?  Tény, hogy a borozás már a fiatal felnőttek körében is trendi. Ahogy anyukám mondja, trendi nagy pohárból keveset inni, közben szürcsölni, homlokot ráncolni, majd a végén nagyot nyelni. A mai fiatalokra igen is jellemző az impulzusvásárlás. Ezt saját magamon és cipős szekrényemen tapasztalom a legjobban. Ami megtetszik nekik, azt megveszik. És mivel ezt általában a többi marketinges is tudja nem csak én, ezek a fiatalok elég erős impulzusoknak vannak kitéve nap, mint nap. Ebben a viharban kellene nekem meg Klicskónak a grafikusunknak nagyot alkotni. 

Tudom, hogy a színkeverés nem egyenértékű a szőlő pótkocsiról való lerakodásával, de azért ez igenis munka. Minimum két ember, minimum két laptop, alkalmanként minimum fél óra telefonbeszélgetés. minimum 60 e-mail, minimum 10 változat/fajta, és a nap végére már nem szavakkal, hanem CMYK, vagy RGB kódszámokkal kommunikálunk egymással. És akkor megmutatjuk a borásznak, és akkor neki vagy tetszik vagy nem. Jó esetben testszik, rosszabb esetben újabb 10 változat, újabb CMYK kódok, újabb formák, újabb két-három-négy-öt-hat nap. És ez még 13-szor. Nem egyszerű, ám nagyon is fontos dolog, és a végére valahogy mindig megegyezünk egy döntetlenben és a címkék kész lesznek, a vásárlók veszik, viszik, isszák, újraveszik, és ezt még minimum 13- szor. 

Mert a bornak kell a cégér. 

Előző bejegyzésem óta sok idő telt el, azonban ezt a majdnem két hetet egyáltalán nem lustálkodással, láblógatással töltöttük. Az igazat megvallva leginkább fel s alá rohangáltunk, kapkodtunk és rengetegszer kimondtuk: azt sem tudom hol áll a fejem. Igen, elkezdődött a szüret -ahová nekem egy tavalyi, mondjuk úgy jópofa akciómnak köszönhetően többet nem kell mennem. Így maradt a klaviatúra. 

A szüret egy érdekes mulatság. Rengeteg minden múlik egyetlen napon, vagy ne adj isten egyetlen órán is. Ha a seregélyraj egy kicsit korábban érkezik, ha a cukorfok nem a legmegfelelőbb egy egész év munkája megy a pocsékba, vagy legalábbis annak környékére.

A szüret alatt/után az első kézzel fogható produktumunk a szőlőlé. Múlt héten lett kész, a hétvégi Fő téri rendezvényen már árultuk is, nem kis sikerrel. - A szőlőlének való alapanyagot, mindig egy kicsivel korábban kell szüretelni, mint a bornak valót. Ennek számtalan kémiai, biológiai oka van, a blog szempontjából ez nem is fontos, sokkal inkább érdekes az emberek hozzáállása.

Három nap intenzív közönségtalálkozó után rengeteg tapasztalattal lettem gazdagabb. A legtöbb kérdés abban a tárgykörben érkezett, hogy mi különbözteti meg a mustot a szőlőlétől. A legprofánabb válasz talán az lett volna, hogy az, hogy szőlőlevet itt lehet kapni, mustot meg a szemben lévő házban. Természetesen ilyet azért nem követtem el. Szóval kedves nagyérdemű, a megoldás egyszerű: a must még az a forrásban lévő szőlőpréselmény (ha van ilyen szó, ha nincs akkor most megalkottam), amiből már kiszűrték a héjat, leveleket, kacsokat, kocsányokat, ugyanakkor a benne lévő organizmusokat nem, így a mustból egy kettőre murci aztán bor lesz. A szőlőlénél ez nem fordulhat elő. Préselés után hidegen tartjuk, (ami kifejezetten nem segíti elő a baktériumok munkakedvét) aztán a kapott alaplé olyan tisztító eljáráson megy keresztül (hűtés, szűrés), ami során egyszerűen nem marad benne  semmi, ami elindítaná a borrá válás rögös útján. 

Ebből adódóan, a szőlőlé nagyon sokáig (de legalább három évig) eltartható, míg a must ugye akár egy éjszaka leforgása alatt átváltozhat valamivé, ami már messze van a musttól, de még látóhatárban sincs a borhoz képest. 
Ha az ember egymás mellett lát egy pohár szőlőlevet és egy pohár mustot, szerintem 100%, hogy meg tudja különböztetni melyik melyik. 

Vásárlókkal beszélgetve, egymás közti beszélgetéseiket fülelve, voltak olyanok is akik szerint a szőlőlé, megszelidített bor, azaz valamilyen eljárással kivontuk belőle az alkoholt, és az így kapott kvázi gyümölcslevet újrapalackoztuk. (személy szerint ez volt a kedvencem)

A szőlőlével kapcsolatban érdekes tapasztalat ugyanakkor, hogy bár fesztiválokon rengeteg fogy (most is alig bírtam a hűtőbe pakolni az utánpótlást), valahogy a vendéglátósok nem szeretik (tisztelet a kivételnek). Állítólag étteremben nehezen eladható, hisz az emberek bizonytalanok vele szemben és különben is a kólás ad hűtőt, meg promó nyitót is. Az tény, hogyha az árakat nézzük tetra pakkos társai keresztben- hosszában verik a mi egyliteres üvegünket, azonban ha a gyümölcstartalmat meg az egészségre gyakorolt hatását nézzük, tudjuk ki a favorit. Érdekes az is, hogy az egyik nagy hazai ivólégyártó, azon termékeit, amelyekben a gyümölcstartalom meghaladja a 20% százalékot prémium kategóriába sorolja és minimum 100Ft-tal drágábban adja. Mi meg itt állunk a literes, környezetkímélő üvegpalackunkkal, 100%-os gyümölcstartalommal és nem tudunk bekerülni a nagyközönség elé, csak azért, mert normális árat (értsd bruttó ötszáz Forint környéke) kérünk egy normális termékért, ami ráadásul még jó is. 

A borfesztiválok miért is mások? Azért, mert oda azok mennek ki, akik értenek, szeretik, vagy csak szimplán rajonganak a borért, na meg persze azok, akik érteni szeretnének, szeretnék, vagy csak szimplán rajongani szeretnének a borért illetve a szőlőért. Valamint ne felejtsük el, hogy általában vannak sofőrök, akik ha már itt vannak csak nem isznak light colat, mint az év másik 363 napján. Ám, ami a legjobb, hogy vannak gyerekek is, akik mindössze nagyzolásból, akaratukon kívül isznak valami egészségeset, hisz míg apa vagy anya,ill. ami az én szempontomból a legjobb- apa és anya kóstol, addig a lurkó sem maradhat ki a koccintásból. Természetesen mivel mással, mint gyerekborral. 

Borválasztékunk még erősen átalakulóban van, hisz fiatal borászat révén idén csak reduktív tételekkel tudtunk kijönni. Vöröseink, fehéreink hordót egyáltalán nem láttak, kivéve a Nérót. 

Most, hogy hamarosan megkezdődik a szüret, a legfontosabb kérdés, amiről minden nap legalább egy órát  beszélünk az, hogy jövőre mi legyen sortimentünkben. Természetesen az ősi magyar borhármasság - fehér, rosé, vörös- megmarad, a fajták a szőlőknek köszönhetően adottak. Ha ezt így van, akkor miről fog szólni a bejegyzés hátralévő része, kérdezhetné a gyanútlan olvasó. Nem másról, mint a maradékcukorról.

Kicsit hátulról indítva a történetet: sok helyen megfordultunk a nyáron, különböző fesztiválokon, borutcákon, falunapokon stb. és rengeteg tapasztalatot gyűjtöttünk. A konklúzió, amit minden esetben megállapítottunk az, hogy édes vagy félédes fehér nélkül nem maradhatunk. Rengetegszer jöttek oda hozzánk azzal a kérdéssel, hogy van-e édes fehér borunk? Erre már szinte sablonszerűen ment a válasz, hogy nem, de menjetek át szembe, vagy jobbra, vagy balra és ott ennek, meg ennek van, és kóstoljátok meg Titi Zenitét is. Nah az egyik ilyen kitelepülésünkön pont olyan mellé kerültünk, aki rendelkezett a fent megnevezett tételekkel. A forgatókönyv általában a szokásos volt: 
- Hello! Van édesebb fehérborotok?
- Nincs, de itt mellettünk a srácoknak van!
Ezzel a delikvens egy csárdásmozdulattal arrébbcsoszogott és már adta is le a rendelést: 
- Hello! Szeretnék kérni egy deci édes fehérbort, meg három roséfröccsöt, két fehér hosszúlépést, és van valami üdébb vörösötök?

Ilyenkor Csabival csak összenéztünk és fejben mindenki összeadta, kb mennyi bevételtől estünk el az édes fehér hiánya miatt. A másik idegesítő a dologban az volt, hogy mikor felajánlottuk a Nérót, mint édes vöröset, akkor mindenki azt hitte valami Tesco alsópolcos rettenetet szeretnénk rásózni, és sietve rávágta, köszi nem vörös édes bor nem létezik. Nesze Neked borsznobéria! Bezzeg egy jó görög sangria szüretre szívesen elmenne mindenki! 

Miért keresik még mindig nagyon sokan az édes bort? Talán azért, mert korábban Magyarország édes fehér export nagyhatalomnak számított, talán azért, mert a borhoz meg kell érni. Emlékszem még mikor először járogattunk el a srácokkal titokban sörözni, valamikor tizenéves koromban, mindenki Heinekent meg Rolling Rockot ivott, mert az menő volt, pedig ezek nem is igazán jó sörök, utóbbi szerintem nem is sör. Szóval valahol el kell kezdeni a borozást, és mivel mással, mint az édessel, aztán valamikor az ember 20as éveinek elején jobb esetben kialakul a többi bor iránti rajongás is. Aztán az egyik legfontosabb ok, amit megfigyeltünk, hogy a hölgyek szinte kizárólag csak az édeset keresik, így a velük lévő lovagok is oda mennek, ahol ilyet lehet kapni. Mindenki ismeri a mondást: A nők nagy hatalommal bírnak, hisz náluk van a világ pénzének legalább fele és az összes... szóval náluk van. 

Lesz édes fehér borunk!

Egy rövid bejegyzés arról, miért csavarjuk ahelyett, hogy bedugaszolnánk.

A dugóval lezárt bornak egy előnye biztos, hogy van a csavarzárral szemben: veszettül lehet vele csajozni. Néhány szakértő mozdulat a kapszula leoperálásakor, hanyagul kihajtogatott dugóhúzó, közben néhány erőteljes tekerés, és a végén a megváltó halk pukkanás. Ha mindezt megfűszerezzük még azzal, hogy a dugót éppen csak az orrunk felé emeljük, mintegy jelezvén, hogy mi illatról megmondjuk mi a frankó, nincs nálunk nagyobb király a világon.

Nah mi eddig mindezt buktuk. Talán a Nérónál egy picit megvan a feeling, de azért a sorozatos halk pukkanás és a recsegés közt van némi eltérés, ami a vonzósági fokot illeti. Akkor meg miért is? Mert vagány. Az emberek óhatatlanul megállnak és megnézik az üvegeket, nem csak azért mert újak vagyunk és még nem tudnak minket beazonosítani, hanem mert elkezdenek töprengeni, hogy vajon miért műveltük ezt a borral. A bátrabbak odajönnek, megkérdezik, beszédbe elegyednek, és ha már idáig eljutottunk, akkor már csak be kell indítani a marketing gépezetet. 

Tény, hogy a csavarzár jobban megőrzi a reduktív borok aromáját. Tény, hogy ha az ember vissza akarja tenni, nem jár úgy, mint nemrég én, hogy egy viszonylag nagy erővel bevágott hűtőajtónak köszönhetően fél üveg Eszterbauer Kadarkát kellett könnyeimmel küszködve a paradicsomokról letörölgetnem. Tény, hogy a pont ez okból kifolyólag a vendéglátósok is jobban szeretik. Tény, hogy lassan-lassan ez lesz a trend, hisz nyugaton már nagyon sokan használják és ha akarjuk, ha nem, be fog hozzánk is gyűrűzni. Tény, hogy mintegy 0% az esélye annak, hogy dugós legyen a bor. Amúgy van rossz oldala is. Egyelőre drága, és számunkra az egyetlen beszerzési forrás jelenleg Ausztria, ahol viszont a kupakok 70%-án ott van az osztrák címer, így a színválaszték sem a legjobb, de mivel itthon is egyre nagyobb az igény, ez folyamatosan változhat.

A jövőre nézve továbbra is részünkről csak annyit mondhatok,ha reduktív akkor csavarzár, ha hordós akkor dugó, maximum a dumánkkal hódítunk nem a dugóhúzóval. 

Tegyük fel, hogy van borunk. Tegyük fel, hogy palackozni is szeretnénk. Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy mibe. Sok nézeteltérésünk volt különböző dolgokkal kapcsolatban, azonban egyben mindannyian egyetértettünk: burgundi palackot választunk a hagyományos bordói helyett. Azért, mert nekünk ez tetszik. Részünkről innentől kezdve már egyértelmű volt a csavarzár, de ez egy későbbi történet. 

Ha nem emocionálisan közelítjük meg a témát, találhatunk számos pro és kontra érvet mindegyik ellen és mellett is. Kezdjük a bordóival. Hazánkban ez a megszokott és a nagyközönség által elfogadott típus, és talán pont ezért ezt könnyebb megvásárolni. Valószínűleg ugyanez az oka annak is, hogy olcsóbb, mint a burgundi. Úgy látszik, a papírgyárak sablonjai is a régi standardokra vannak belőve, ugyanis eddig több helyen is próbálkoztunk, de nem találtunk olyat, amibe sakkozás, nyomorgatás- már ha üveg esetében beszélhetünk ilyenről- nélkül bele tudnánk rakni hat palackot. 

Valószínűleg minden más pincészet figyelembe vette volna az előbb felsoroltakat és a hagyományos megoldást választotta volna, ugyanakkor a mi gondolkodásmódunk kicsit más. Persze-persze, nem elég ha a borunk csak nekünk ízlik, azt el is kell adni, így azt hiszem ideje kicsit megvédeni magunkat.

Azon kívül, hogy nekünk tényleg ez tetszik, még két dolgot biztos fel tudunk hozni magunk védelmében. Az biztos, hogy az újdonság vonzza az embereket, és tapasztalataink alapján a burgundira valahogy mindig felkapják a kereskedők a fejüket. Tetszik nekik, hisz új, eddig meg nem szokott formáját mutatja a bornak, valamint a palack alakjából fakadóan az alkalmazott címkevilág is más, mint amit eddig megszoktak. A mi címkéink inkább hosszúak, háromnegyedig körbefonják a palackot, ugyanakkor mindössze 8,5 cm magasak, így ahhoz, hogy valaki az egészet szemügyre vehesse muszáj kézbe venni, kicsit megforgatni a bort, ezáltal nő a borra fordított idő. A másik indok viszonylag helyspecifikus: Sopron elég közel van Ausztriához. Ausztriában, mint tudjuk mások a borfogyasztási szokások, és, ha egy osztrák ember átjön a határ ezen oldalára, azt fogja keresni, amit ő már megszokott; a burgundi palackot. Sajnos vagy nem sajnos ezen a vidéken erre is figyelni kell.

A harmadik mellette szóló indok, nem is igazi indok, inkább csak indokocska, azonban saját megfigyelésen alapul: a Zanussi hűtő ajtajában pont akkora szélességű a hely, hogy a burgundi palack akkor sem dől el, ha egyedül áll a rekeszben- bár valljuk meg, ez azért nálam ritkán fordul elő-.

Az egész sztori valamikor 2005 táján kezdődött. Két testvér és egy unokatesó örökölt némi szőlőbirtokot. Először nem tudták mit kezdjenek vele, majd hosszas gondolkodás után tizenpár évesen megalapították CousinVin nevű borászatukat. Az első évjáratok finoman szólva is hagytak némi kívánnivalót maguk után, de a tanulási folyamat elkezdődött. 2010 tájékán a srácok megpróbálkoztak első palackos évjáratukkal, ami a szakemberek és a közönség tetszését is elnyerte. Valahogy minden összejött, jó volt a bor, tetszetős volt a különleges palackdizájn. Azért nem volt minden fenékig tejfel; méretgazdaságossági szempontból voltak gondok, hisz a 7500 palack egységköltsége nem volt alacsony, valamint a magyar piac még csak akkortájt ismerkedett a burgundi, illetve a csavarzáras palackokkal. 

A második évben a taktika maradt, a sortiment valamint a palackszám bővült. Ennek köszönhetően újabb problémákkal kellett szembenézni: Sopron és környéke túl kicsi felvásárlópiac, és hát beköszöntött a gazdasági válság is. Az emberek egyre kevésbé engedhették meg maguknak a palackos borokat.

Itt a nagy kérdés, hogy jön ez ide?

A válasz viszonylag egyszerű. A srácok mentora, aki már több, mint 20 éve Ausztria egyik elismert borásza (nem mellesleg magyar és soproni lakos) úgy gondolta, itthon is szeretne valami maradandót letenni az asztalra. Így történt, hogy 2011 végén a Cousint is beolvasztva megszületett a Winelife és hamarosan jön a második évjárat.

Az én szerepem ebben a sztoriban szerintük viszonylag egyszerű: a marketing, hisz a bor jó csak el kell adni, de nem mindegy hogyan. Erről szól ez a blog.